félek a változásoktól

de mit kezdjek vele?

Tehát Lengyelországban vagyok, és még 5 nap, aztán fél nap lesz a haza út. Vegyesek az érzéseim és a gondolataim. Nagyon kedves emberek, de távolságtartóak. Azért, hogy E. és én egy szobában lehessünk úgy másfél napot küzdöttünk. Persze a jordániai srácok azonnal külön költözhettek a palesztínoktól, pedig látszólag jól elvannak egymással, beszélik egymás nyelvét, sőt az egyiptomi arcok is beszélik..:) Ez a múgy vicces, mi, magyarok vagyunk az egyetlenek, a 15 különböző nemzetből, akik nem értünk csak angolul és a mi nyelvünket sem értik. A bolgárok, lengyelek, litivánok, lettek is értik egymást valamennyire, csak úgy mint a románok és a franciák, a törökök és bolgárok is értenek egymás nyelvéből szavakat. De we are completely strangers :)) Na szóval ez van. Amúgy a kaja nagyon szar, meghaladja az otthoni szar menzás kajáinkat is...Csak az éttermekben adnak jó sülteket, de csak egyszer voltunk önköltségi alapon, mi persze akkor sem ettünk, mi csóró magyarok:) Persze hasonlóan szegény országok vannak, de velük nem ültünk be sörözni. Én jó magyar lévén itt is magyar bort iszom, minden más ihatatlan, de tényleg. Ja amúgy az ebédhez málna szörpöt adnak, és a szobánk rosszabb mint az az osztrák hostelszerű valami, amiben akkor voltunk mikor mode koncertre mentünk. Amúgy mindenki aranyos, különösen az arabok. Ja amúgy a palesztínok iszlám ellenesek, és nem is a zsidókra vannak kiakadva, hanem mintha úgy gondolnák, hogy a vallásuk és a fanatizmus felelős azért, hogy évek óta nem látják az övezetbeli családjukat. Na most ennyi...nem igazán van időm, mindenhol emberek, néha vágyom a magányra.

kevés olyan vágy van amitől függök, ha van akkor jó, de ha nincs és nincs rá méltó társ akkor nem kell
ha pedig folyton azt mondogatom magamnak hogy de hiányzik ez de hiányzik az, sőt azon gondolkodok, hogy mi hiányzik, akkor hiányozni is fog, nem előre tekintés hanem múlt, nem elégedettség, hanem hiányállapot és szükséget szenvedés
ez a nyugati kultúra rákfenéje, hogy sosem elég jó ami van, mindig mindenből több kell, és hajszolja a boldogságot, ahelyett hogy megelégedne azzal ami van, és megvárná hogy az alkalom találja meg őt és ne ő keresse az alkalmat
ez bizony rengeteg energiát emészt fel
 

és mégis van bennem valami, még mindig nem megy úgy a várakozás, saját félelmeim fordulnak ellenem és taszítanak ki abból ami jó

a bizonytalanságtűrés az ami nem megy, nem úgy ahogy szeretném, márpedig biztos soha sincs, igazán biztos sosem lehetsz abban hogy a másik szeret

hiába akarok tehát mindig többet és többet, a biztonság nem fog beállni

ezért aztán úgy alakítottam ki a biztonságot, hogy azt mondtam egyedül jobb nekem

és tényleg jobb, ha nincs senkid, nem törheti össze a szíved

de egyedül nem voltam boldog, igaz olyan nagyon boldogtalan sem

most néha elfog a hiány mardosása

ui:

De mi is ez az élet? Odakint tomboló hőség, 33 fok, de belül hűvös van. Mindig út közben gondolkodok. A villamos zaja megnyugtat vagy éppen felzaklat, bámulok ki, nézem az emberek hömpölygését, ahogy céljuk (?) felé tartanak. A száraz hőségben néha megcsillan egy egy tárgy, napszemüvegek, ablaküvegek, hajlonganak a vadvirágok a mezőn, igazi délibáb ez. Bizony az egész egy délibáb, megalkotta az elme, és ahogy meghalunk velünk hal az a kép, velünk hal az öröm, a bánat és a szenvedés is.

Kiemelkedtünk, civilizálódtunk és közben elvesztettünk mindent ami a természethez köt, a tudással csak saját sorsunkat rontottuk meg. Mennyivel egyszerűbb a virágnak, csak nyílik és elhervad, közben valószínűleg nem teszi fel magának azt a kérdést, hogy: miért? Mi az értelme ennek? Mindenben az értelmet keressük ez okozza a bukást, a rengeteg elpazarolt, elvesztegetett időt, ahelyett hogy csak úgy lennénk. Fájdalommal tölt el, hogy nem tudok csak úgy lenni. Amikor megszülettek a fejemben ezek a gondolatok, előbb persze tisztán, szinte csak érzésként, aztán szavakká formálódtak és már meg is haltak. A szavak sosem azt fejezik ki, amit mondani akarunk. A szavak játszanak velünk, a nyelv is csak egy illúzió, minden sokszínűsége ellenére képtelen átadni a magvat. A hit, a holnap, a szerelem, a társ mind mind csak illúzió, mert nem tudhatjuk, hogy mi történik amikor már nem vagyunk. Azt hiszem a racionalitás alkotta Istent is. Hiszen felfoghatatlan az emberi agy számára a semmi. A semmi alól még a reinkarnáció is menekülést nyújt, hibáid számával növeled a lehetőségeidet, vagyis sosem jutsz el igazán a semmibe. Amiről mivel semmi (és információkat sem lehet szerezni róla ezen oknál fogva), nem tudunk gondolni semmit, nem gondolni semmire pedig képtelenség. Életed egyetlen pillanatában sem tudod kikapcsolni az agyadat, a szerelem útvesztőiben talán egyszer-egyszer megélheted a kontrollnélküliséget, de aztán megint kapaszkodsz a rációba, nem engeded csak, úgy lenni. Elveszed magadtól azt a kevéske boldogságot is, a jövőt firtatva. Az ember nem képes elfogadni a bizonytalanságot, nem tudja befogadni azt, hogy minden napját amiben élt fölöslegesen élte le, vagy csak a saját örömére, vagy esetleg hagyott valamit embertársainak, hagyott itt egy gyereket, aki majd hasonló gondolatokkal éli le az életét...De valójában mindez nem elég, csak nincs más, nem tud jobbat kitalálni, amivel megmagyarázhatná létezését.

Azt hiszem, azok akik erre tényleg rájönnek, akik inkább hisznek a semmiben, az értelmetlenségben, (vagy nem hisznek semmiben) mint Istenben, társadalomban, családban, szerelemben többé nem lesznek boldogok, elégedettek sosem. Még a titok megfejtését is értelmetlennek találják, és tiszta tudattal ugranak a hév alá. Azok, mint én, akik kevesebbet gondolnak erre és az esetek többségében hajlandóak élni a mátrixban, időnként elhiszik, hogy van miért...ez most nem az a pillanat, majd talán holnap.